Kezd megint előjönni az a csúnya rossz érzés, a féltékenység. És az a baj, hogy nem jól időzít, várhatna vele még egy kicsit. Sőt igazán jobb lenne, ha kihagyna a játékaiból. Egyszerűen ennyi minden után képtelen vagyok felfogni, elfogadni, hogy némely dolgok egész jól sikerülhetnek. Fáj a valóság. Mégpedig annak a felismerése, hogy nem csak a rossz van a világon. Csak túl sok a rossz. Egész nehéz észrevenni közte a vidám dolgokat. Mert, ami van az sosem lesz elég. Nem állok két érzés közt, nem hullajt darabokra semmi rossz érzés. Egyszerűen csak a hiány fáj. Aminek beteljesülése képpen nagyon sok jó élményem származik. De a nélküle eltöltött idő nehéz és fájdalmas. Közönségesen hangzik így, hogy mellette minden olyan egyszerű. Minden, nem túlzok. Valahogy kiszemelt lettem, a játék középpontjává váltam. Egy olyan játékévá, amiből én sosem kértem. Mégis megadatott. Hiába, nem ez az én megszokott életvitelem. Ez a vidám, egyszerű élet. Nem, de mégis belecsöppentem ebbe a mesébe. A feladatom az elfogadás, a beilleszkedés. Nem lesz egy könnyű menet, de mind annyi mással, ezzel is meg kell tudnom birkózni. Talán az üres, megsebzett szív újjáolvadásának érzésének rabja lettem. Ahogy ölti újra formáját, úgy költözteti belém a régi érzéseket. Mily meglepő, engem még ez is fájdalommal tölt el. Félek a szálaktól. Azoktól, amelyek valaki máshoz kötnek hozzá. Amelyek túlontúl könnyen szakadnak. Hirtelen csak megszűnnek, és megint az üresség marad. A semmi. A magány. A feledés. A remény. Ez az, amitől félek. És igen, most az egyszer nem járok föld fölött túl nagy lépésekkel. Mérlegelnem kell, ha nem akarom a padlót súrolni majd ha egyszer eljön az ideje. Remélem soha nem jön el:$ Ezt szeretném, de buta sem vagyok, ez nem fog bekövetkezni, ha mégis.. Akkor én voltam vagyok és leszek a világ legboldogabb embere. Túlságosan is felemelő érzések ezek. Szokatlanok, olyanok, amiket csak ritkán látogatnak el „szívembe“. De úgy érzem igazán átadhatom magam ennek a különös érzésnek, amíg csak nálam szándékozik időzni. Aztán később újra meg kell keresni, ahhoz a bizonyos boldogságérzethez. Majd idővel talán ezt is át kell élnem…újra… Megtört szívvel egy hideg küszöbön várni a csodát. Addig? Élvezem a tündérmesét, amibe csöppentem : )
Leromboltam az egész üvegfalat, amit magam köré építettem olyan gondosan. És nagyon nehéz volt. Mindez pillanatok alatt eggyé vált a földdel. kivételesnek érzem magam ettől az egésztől. hogy újra olyan hitelesen érzek. boldog vagyok. csak félek. ez mindig bennem marad. ez örök. és akarom hogy így legyen, mert ez az , amit még olvasni sem lehet. mert az érzéseknek nincsenek megfelelő szavai. vagy ha vannak is én nem találom őket. sőt kétlem h bárki is megtalálná. minden pillanat más. egyetlen szó is mély gondolkodásba helyez. és a pillanatok azok amiért élek. és szeretem ezt az egész érzést. csak nem értem miért. valami más. talán én vagyok az. de nem szeretném ha külső szemlélője lennék most mindennek a jónak. akkor csak vágyakoznék a saját életem után. az meg rosszabb, mint néha elviselni a hiány érzését. de ez így van jól. ezt én okoztam magamnak. és még csak észre sem vettem. de ez vagyok. és nem is akarom h ez máshogy legyen. egyáltalán nem. sőt azt sem akarom h mindez ami még jön ezután csak úgy leforogjon előttem. hosszasan ki szeretném élvezni minden percét az életem ennek a szakaszának.
Bye*<3
